Mozgóképeket illetően

Múltkor írtam arról, hogy mennyire elvarázsolt már megint a Murakami, konkrétan ekkor a Norvég erdő című könyvére gondoltam, ami olyan tipikus M.H.-s bús-szerelmes-halálos történet. Tegnap rávettem magam, hogy megnézzem a filmet, előre szólok, nem volt jó döntés. A könyv lényege pontosan az, hogy az emberi drámák nem úgy játszódnak le, hogy random üvöltünk és közben vonósnégyesek visítanak a háttérben (teszem hozzá, én, aki aztán végképp nem rajongok a kortárs komolyzenéért, a film soundtrackjét különösen izgalmasnak találtam), ezt meg a kedves rendező mintha elfelejtette volna.

Ráadásul - de hát nem hibáztatom, végül is férfi - megesett vele (mármint a rendezővel) az az apró katasztrófa, hogy ő csak az egyik lányba szeretett bele. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nem a vicces, okos, szép, szexuálisan "felvilágosult" (helló, 1968!), és ugyebár - ténylegesen, pszichológiai értelemben - normális Midori az, hanem az elérhetetlen, (ettől?) különleges, magába zárkózó, mélységesen depressziós, szűzies (vagy olyasmi) Naoko. Ja, meg bármennyire is eszméletlenül szép a fényképezése, meg úgy egyáltalán a japán tájak, ettől még nem lesz jó egy film. Igazából erre most legalább annyira mérges vagyok, mint a Less than Zero-ra, és akik valaha hallottak engem a Harry Potter-filmek védelmében beszélni, azok tudják, hogy én aztán liberális vagyok az adaptációk területén.

Meg megnéztem végre a The Perks of Being a Wallflower-t is, amiről nem tudom, hogy merjek-e írni, kicsit mélyen érintett, és indokolatlanul sokat pityeregtem rajta. Utoljára évekkel ezelőtt volt ilyen, akkor a Cinema Paradiso-val.

Ándzseló

Annyi kis hülyeség összegyűlt, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Menjünk visszafelé, talán úgy könnyebb.

A boltban nőnap alkalmából vörös rózsát osztogattak; miután túltettem magam azon, hogy mennyire mellélőtt az ötlet kitalálója a színnel, sütöttem egy adag mediterrán csigát, persze escargot-ról szó sincs, a receptet a Sütidobozban találja, akit érdekel. Egész délután furcsa sárga fény borította be a lakást, de az udvart is, kicsit olyan volt, mint egy hetvenes évekbeli film, amiben meztelen lányok szaladgálnak a margarétával borított mezőkön. Aztán hihetetlen gyorsasággal besötétedett. Mondhatnám, hogy napok óta csak a dolce far niente megy, de sajnos annyira nem dolce, mert dolog az lenne, csak kedv és energia nincs.

Szintén a mai napon sikerült életem második zavarbejtő találkozását (a továbbiakban ZT) lezavarni a főbérlőnkkel. A történet annyi, hogy neki ide érkeznek a kft-je levelei, ezért kb. havonta egyszer becsönget, de még csak be se jön, szóval semmi zaklatás jellege nincsen. Az első ZT során szimplán nem ismertem fel, és azt hittem, ő is közvélemény-kutató, mint az előző este becsöngető férfi. Egyetlen mentségem, hogy az első ZT-t megelőzően mindössze egyszer találkoztunk, akkor is kb. öt percre. Szóval, kétszer csöngetett (az elsőnél még ott volt bennem a remény, hátha távozik), ajtót nyitottam a katicabogár-nadrágomban és a lisztfoltos sötétkék pulcsimban, és több másodpercnyi mimikai bravúrral sikeresen a tudtára adtam a jó napot és a ja, nem aludtam között, hogy áhhá, tudom már, ki vagy.

A második ZT kicsit pikánsabbra sikerült, ugyanis pontosan az első csengetéssel egyidőben léptem ki a zuhany alól. Ó, biztosan közvélemény-kutató, majd elmegy (érzitek az eposzi elemeket), második csöngés, ó, nem ez a főbérlő, jaj, pucér vagyok, és ráadásul biztosan kihallatszik a Klasszik Rádió, tudja, hogy itt vagyok, mi a fenét gondolhat. Főbérlő azonban nem ijedős fajta, bejött kulccsal, én zárt ajtón keresztül bocsánatot kértem, ő kérdezte a leveleket, nem voltak, zsupsz, kezét csókolom, már záródott is a bejárati ajtó. Nem tudom, mivel lehetne megkoronázni mindezt, de már előre készülök lélekben a Kétszer Csöngető Emberre.   

Szerdán tévedésből megjártam a budai hegyeket, a zsibongó kisiskolásokról (meg egyébként mostanában úgy minden második dologról) regények kezdőmondatai jutottak eszembe, amik nyilván arra vannak desztinálva, hogy sose legyenek megírva. Hazafelé a hatos villamoson meghallgattam a 9 hónapos terhes cigánylány meséjét, akinek Angelo lesz a fia neve.

Fiú: Hű, hát én pedig azt hittem, nekem előbb lesz gyerekem, mint neked.
Lány: Hát.
Fiú: Hány éves is vagy?
Lány: Tizenhét.
Fiú: Na, hát én meg tizennyolc.