Búgnak a kertben a gerlék. Semmi sem emlékeztet ilyen erősen a gyerekkori, nagyszülőknél eltöltött nyaralásokra. Na jó, talán még a sárga erkélyüvegen átsütő napfény szaga.
Amikor két másodperc különbséggel kétszer dudál egy kamion a füledbe, azt hiszed, egy atombomba robbant a fejedben.
Szociálisan érzékeny napokat tartok: összetört szívű leányokat segítek meg hobbipszichológusi képességeimmel (állítólag elég jól csinálom, I'm a good listener, baby), Fedél Nélkült veszek drágán, és az abortuszról vitázom könnyekig menően.
Azon nincs mit csodálkozni, ha két napnyi Mad Men-maraton után csak és kizárólag medencés bulikban koktélozó, kissé erőszakos férfiakkal álmodom?
20130627
20130622
20130603
Vagy Tibetbe
Az utazás eddig (számomra) ismeretlen előnyét ma reggel, a mérlegre állva sikerült konstatálnom: mínusz két kiló, a dizájnebéd és a wurst meg leberkäse-menü ellenére. Na persze Dél-Németországnak megvannak a maga szépségei eme utóbbi két említett kulináris finomságon kívül is. Például a szállástól öt méterre effektíve a Rheingold díszlete várt minket: zöld tó, kis vízesés, barlang a vörös sziklafalban, burjánzó növényzet és enyhe madárforgalom (egy visszajáró gémet láttunk csak, de ő nagyon barátságosnak tűnt, csak egy kicsit félénk volt).
Baden-Badent valószínűleg szebbnek találtam volna, ha a bibliai méretű esőzés nem oldja fel a ragasztórétegeket és lyukasztja ki végleg a tornacipőmet, de a Stiftskirchét így sem tudom szavakkal leírni. Félelmetesen szép volt. Nem túl nagy gótikus templom, a falakon kis aranyozott fogadalmi képek, égigérő faragott kő szentségtartók, és persze a méretes barokk oltár, halálfejekkel, ágyúgolyókkal, csak szépen, teátrálisan. És persze vaksötét meg orgonamuzsika, ami a zajokból ítélve éppen akkor volt születőben (a játékos hallhatóan jó néhányszor ledobta a ceruzáját és ez 8 évnyi rajzolás után egy összetéveszthetetlen zaj). Megnéztük a fürdőépületeket, meg még egy-két kedves utcát, aztán jött a fleischkäse meg egy kihagyhatatlan döner, ami ugyan kicsit drágább, de egy kicsit nagyobb is, mint idehaza.
Az esküvő, ami miatt tulajdonképpen megtettük a 976 kilométeres utat, nagyon szép volt és kedves, és kicsit kötetlenebb, mint amivel idehaza találkozni szoktunk, viszont azt az egyet nem tudom megbocsátani az egyébként cuki anyakönyvvezetőnek, hogy a szertartást Az érzelmek szigete című borzalmas tanmesével fejezte be. Viszont a Neuweier-kastélyban elfogyasztott, már említett dizájnebéd* kétségkívül életem egyik legbizsergetőbb étkezései közé fog tartozni még egy jó darabig. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a menüt átfutva egyik kedvenc követte a másikat: lazac, avokádókrém, spárga, epres tiramisu, és az ezentúl imákba foglalandó rebarbarasörbet. A főételt, ami amúgy marhasült volt, csak azért nem emelném ki, mert szerintem némileg sósra sikerült, a vörösbor, amit meg hozzá adtak, nem ízlett.
Szóval minten nátyon szép, minten nátyon jó volt, csak legközelebb repülővel megyünk és több időre, és előtte lecsekkoljuk tíz év átlaghőmérsékleteit és csapadékmennyiségeit.
P.S.: A hazaút kétségkívül egyik legmókásabb elfoglaltsága (a barkochbán kívül) a rendszámok olvasgatása volt. Egyetlenegyre emlékszem, de az a STASI 999 volt, egy fekete autón. Német humor, hiába.
*Ezt a nevet találtam ki arra, amikor kis adagokat hoznak nagy tányéron. Nem voltak olyan kicsi adagok egyébként, sőt, nekem külön tetszett, hogy nem a kipukkadás határán, hanem éppen jóllakva távoztam a helyről.
Baden-Badent valószínűleg szebbnek találtam volna, ha a bibliai méretű esőzés nem oldja fel a ragasztórétegeket és lyukasztja ki végleg a tornacipőmet, de a Stiftskirchét így sem tudom szavakkal leírni. Félelmetesen szép volt. Nem túl nagy gótikus templom, a falakon kis aranyozott fogadalmi képek, égigérő faragott kő szentségtartók, és persze a méretes barokk oltár, halálfejekkel, ágyúgolyókkal, csak szépen, teátrálisan. És persze vaksötét meg orgonamuzsika, ami a zajokból ítélve éppen akkor volt születőben (a játékos hallhatóan jó néhányszor ledobta a ceruzáját és ez 8 évnyi rajzolás után egy összetéveszthetetlen zaj). Megnéztük a fürdőépületeket, meg még egy-két kedves utcát, aztán jött a fleischkäse meg egy kihagyhatatlan döner, ami ugyan kicsit drágább, de egy kicsit nagyobb is, mint idehaza.
Az esküvő, ami miatt tulajdonképpen megtettük a 976 kilométeres utat, nagyon szép volt és kedves, és kicsit kötetlenebb, mint amivel idehaza találkozni szoktunk, viszont azt az egyet nem tudom megbocsátani az egyébként cuki anyakönyvvezetőnek, hogy a szertartást Az érzelmek szigete című borzalmas tanmesével fejezte be. Viszont a Neuweier-kastélyban elfogyasztott, már említett dizájnebéd* kétségkívül életem egyik legbizsergetőbb étkezései közé fog tartozni még egy jó darabig. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a menüt átfutva egyik kedvenc követte a másikat: lazac, avokádókrém, spárga, epres tiramisu, és az ezentúl imákba foglalandó rebarbarasörbet. A főételt, ami amúgy marhasült volt, csak azért nem emelném ki, mert szerintem némileg sósra sikerült, a vörösbor, amit meg hozzá adtak, nem ízlett.
Szóval minten nátyon szép, minten nátyon jó volt, csak legközelebb repülővel megyünk és több időre, és előtte lecsekkoljuk tíz év átlaghőmérsékleteit és csapadékmennyiségeit.
P.S.: A hazaút kétségkívül egyik legmókásabb elfoglaltsága (a barkochbán kívül) a rendszámok olvasgatása volt. Egyetlenegyre emlékszem, de az a STASI 999 volt, egy fekete autón. Német humor, hiába.
*Ezt a nevet találtam ki arra, amikor kis adagokat hoznak nagy tányéron. Nem voltak olyan kicsi adagok egyébként, sőt, nekem külön tetszett, hogy nem a kipukkadás határán, hanem éppen jóllakva távoztam a helyről.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)