Mozgóképeket illetően

Múltkor írtam arról, hogy mennyire elvarázsolt már megint a Murakami, konkrétan ekkor a Norvég erdő című könyvére gondoltam, ami olyan tipikus M.H.-s bús-szerelmes-halálos történet. Tegnap rávettem magam, hogy megnézzem a filmet, előre szólok, nem volt jó döntés. A könyv lényege pontosan az, hogy az emberi drámák nem úgy játszódnak le, hogy random üvöltünk és közben vonósnégyesek visítanak a háttérben (teszem hozzá, én, aki aztán végképp nem rajongok a kortárs komolyzenéért, a film soundtrackjét különösen izgalmasnak találtam), ezt meg a kedves rendező mintha elfelejtette volna.

Ráadásul - de hát nem hibáztatom, végül is férfi - megesett vele (mármint a rendezővel) az az apró katasztrófa, hogy ő csak az egyik lányba szeretett bele. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nem a vicces, okos, szép, szexuálisan "felvilágosult" (helló, 1968!), és ugyebár - ténylegesen, pszichológiai értelemben - normális Midori az, hanem az elérhetetlen, (ettől?) különleges, magába zárkózó, mélységesen depressziós, szűzies (vagy olyasmi) Naoko. Ja, meg bármennyire is eszméletlenül szép a fényképezése, meg úgy egyáltalán a japán tájak, ettől még nem lesz jó egy film. Igazából erre most legalább annyira mérges vagyok, mint a Less than Zero-ra, és akik valaha hallottak engem a Harry Potter-filmek védelmében beszélni, azok tudják, hogy én aztán liberális vagyok az adaptációk területén.

Meg megnéztem végre a The Perks of Being a Wallflower-t is, amiről nem tudom, hogy merjek-e írni, kicsit mélyen érintett, és indokolatlanul sokat pityeregtem rajta. Utoljára évekkel ezelőtt volt ilyen, akkor a Cinema Paradiso-val.

Ándzseló

Annyi kis hülyeség összegyűlt, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Menjünk visszafelé, talán úgy könnyebb.

A boltban nőnap alkalmából vörös rózsát osztogattak; miután túltettem magam azon, hogy mennyire mellélőtt az ötlet kitalálója a színnel, sütöttem egy adag mediterrán csigát, persze escargot-ról szó sincs, a receptet a Sütidobozban találja, akit érdekel. Egész délután furcsa sárga fény borította be a lakást, de az udvart is, kicsit olyan volt, mint egy hetvenes évekbeli film, amiben meztelen lányok szaladgálnak a margarétával borított mezőkön. Aztán hihetetlen gyorsasággal besötétedett. Mondhatnám, hogy napok óta csak a dolce far niente megy, de sajnos annyira nem dolce, mert dolog az lenne, csak kedv és energia nincs.

Szintén a mai napon sikerült életem második zavarbejtő találkozását (a továbbiakban ZT) lezavarni a főbérlőnkkel. A történet annyi, hogy neki ide érkeznek a kft-je levelei, ezért kb. havonta egyszer becsönget, de még csak be se jön, szóval semmi zaklatás jellege nincsen. Az első ZT során szimplán nem ismertem fel, és azt hittem, ő is közvélemény-kutató, mint az előző este becsöngető férfi. Egyetlen mentségem, hogy az első ZT-t megelőzően mindössze egyszer találkoztunk, akkor is kb. öt percre. Szóval, kétszer csöngetett (az elsőnél még ott volt bennem a remény, hátha távozik), ajtót nyitottam a katicabogár-nadrágomban és a lisztfoltos sötétkék pulcsimban, és több másodpercnyi mimikai bravúrral sikeresen a tudtára adtam a jó napot és a ja, nem aludtam között, hogy áhhá, tudom már, ki vagy.

A második ZT kicsit pikánsabbra sikerült, ugyanis pontosan az első csengetéssel egyidőben léptem ki a zuhany alól. Ó, biztosan közvélemény-kutató, majd elmegy (érzitek az eposzi elemeket), második csöngés, ó, nem ez a főbérlő, jaj, pucér vagyok, és ráadásul biztosan kihallatszik a Klasszik Rádió, tudja, hogy itt vagyok, mi a fenét gondolhat. Főbérlő azonban nem ijedős fajta, bejött kulccsal, én zárt ajtón keresztül bocsánatot kértem, ő kérdezte a leveleket, nem voltak, zsupsz, kezét csókolom, már záródott is a bejárati ajtó. Nem tudom, mivel lehetne megkoronázni mindezt, de már előre készülök lélekben a Kétszer Csöngető Emberre.   

Szerdán tévedésből megjártam a budai hegyeket, a zsibongó kisiskolásokról (meg egyébként mostanában úgy minden második dologról) regények kezdőmondatai jutottak eszembe, amik nyilván arra vannak desztinálva, hogy sose legyenek megírva. Hazafelé a hatos villamoson meghallgattam a 9 hónapos terhes cigánylány meséjét, akinek Angelo lesz a fia neve.

Fiú: Hű, hát én pedig azt hittem, nekem előbb lesz gyerekem, mint neked.
Lány: Hát.
Fiú: Hány éves is vagy?
Lány: Tizenhét.
Fiú: Na, hát én meg tizennyolc.

Tessék

"Mások meg azzal jönnek, hogy á, minek ez, meg úgyse oldja meg a problémát, meg úgyse váltja meg a világot, meg semmi értelme. Jaj, istenem, emberek. Tudom, semmi értelme semminek, igyunk inkább egy sört, hol a távirányító."

Tőle. Nem a téma most a fontos, hanem az álláspont.

The eighth pig looked behind the mirror for the food

Akartam írni egy bejegyzést arról, hogy milyen kibsztt fos dolog nőnek lenni, de a reggeli kávé már megfelelő szintre emelte a vérnyomásomat, úgyhogy felesleges tovább tornászni.

Akartam írni arról még tegnap este, hogy életem újabb, eddig biztosnak tűnő pillérét pöccintette ki a helyéről az állambácsi, de momentán ugyanaz áll erre a témára is, mint a fentire.

Írhatnék arról is, hogy milyen hihetetlenül élhetetlen vagyok, és hogy mennyire vágyom hetek óta egy kis vaníliafagylaltra, de anyagi helyzetem ezt kissé lehetetlenné teszi. És akkor ezzel letudtam a nyafogás-adagot egy hónapra.

Közben (újra) teljesen elvarázsolt Murakami Haruki, megkezdtem és félbehagytam az eddigi tapasztalatok alapján egyértelműen kötelezőnek számító Ismeretlen remekművet, a Felhőatlasszal viszont meglepően lassan haladok a szinte olvashatatlan középső fejezete miatt. I mean, come on: bekezd az író egy 19. századi utazós naplóregénnyel, aztán folytatja egy szélhámos zeneszerzővel a harmincas évek Hollandiájában, majd átnyargalunk a hetvenes (?) évek Amerikájába és egy iszonyatosan izgi krimit kapunk egy bátor újságírónővel, utána kicsit leül a sztori, de még mindig aranyos marad az öregek otthonába utalt, kissé zakkant Timothy Cavendish-sel, Szonmi-451 posztapokaliptikus Távol-Keletje viszont visszahozza az elvárt szintre, és akkor jön a Loccsogó-gázló, meg a parasztos hinnyehunnyázás, ami se nem vicces, se nem okos. Mondjuk most legalább már újfent történik valami.

A Melancholiát néztem meg tegnap délután, Kirsten Dunst az egyik legszebb nő a világon, nem csodálom, hogy Alexander Skarsgard a mániákus depressziója (borderline-ja? nem vagyok jó diagnoszta - van ilyen szó?) ellenére is feleségül akarja venni. És akkor jön a film második fele, és rá kell jönnöd, hogy Charlotte Gainsbourg nemcsak szomorú arcú pánikbetegnek néz ki, hanem valószínűleg tényleg csak és kizárólag arra képes, hogy nyivákoljon. Szóval egy óra zsenialitás, egy óra önvonszolás az esőben (nem mintha ezt ne lehetett volna jól megcsinálni). Valószínűleg még majd adok egy esélyt C.G.-nak az Antikrisztusban, mondjuk abban meg elveszti a kisgyerekét, tehát nem sokat várok tőle. Cserébe ott lesz az ijesztően szekszi Willem Dafoe.    

A tegnapelőtt megnézett Less Than Zero-ra annyira mérges vagyok a vége miatt, hogy még a kb. húszéves Robert Downey Jr. tényleg kiemelkedő alakítása sem fog rávenni, hogy még egyszer megnézzem, pedig amúgy vizuálisan sem semmi. A főszereplő lányt meg nem is értem hogy tűnt el csak úgy a hollywoodi süllyesztőben, amikor simán van olyan jó, mint Downey (jó, lecsekkoltam az imdb-jét, nem is annyira süllyedt el).

Jennifer Lawrence (tudjátok, a lány, aki hasraesett az Oscar-díj átvételekor) pedig egy akkora cukorbogyó, hogy azt el sem tudom mondani.

Dolgok, amiket #2

Most lehet vitatkozni arról, hogy mennyire vagyok vajon nagyigényű medvebocs.