Búgnak a kertben a gerlék. Semmi sem emlékeztet ilyen erősen a gyerekkori, nagyszülőknél eltöltött nyaralásokra. Na jó, talán még a sárga erkélyüvegen átsütő napfény szaga.
Amikor két másodperc különbséggel kétszer dudál egy kamion a füledbe, azt hiszed, egy atombomba robbant a fejedben.
Szociálisan érzékeny napokat tartok: összetört szívű leányokat segítek meg hobbipszichológusi képességeimmel (állítólag elég jól csinálom, I'm a good listener, baby), Fedél Nélkült veszek drágán, és az abortuszról vitázom könnyekig menően.
Azon nincs mit csodálkozni, ha két napnyi Mad Men-maraton után csak és kizárólag medencés bulikban koktélozó, kissé erőszakos férfiakkal álmodom?
20130627
20130622
20130603
Vagy Tibetbe
Az utazás eddig (számomra) ismeretlen előnyét ma reggel, a mérlegre állva sikerült konstatálnom: mínusz két kiló, a dizájnebéd és a wurst meg leberkäse-menü ellenére. Na persze Dél-Németországnak megvannak a maga szépségei eme utóbbi két említett kulináris finomságon kívül is. Például a szállástól öt méterre effektíve a Rheingold díszlete várt minket: zöld tó, kis vízesés, barlang a vörös sziklafalban, burjánzó növényzet és enyhe madárforgalom (egy visszajáró gémet láttunk csak, de ő nagyon barátságosnak tűnt, csak egy kicsit félénk volt).
Baden-Badent valószínűleg szebbnek találtam volna, ha a bibliai méretű esőzés nem oldja fel a ragasztórétegeket és lyukasztja ki végleg a tornacipőmet, de a Stiftskirchét így sem tudom szavakkal leírni. Félelmetesen szép volt. Nem túl nagy gótikus templom, a falakon kis aranyozott fogadalmi képek, égigérő faragott kő szentségtartók, és persze a méretes barokk oltár, halálfejekkel, ágyúgolyókkal, csak szépen, teátrálisan. És persze vaksötét meg orgonamuzsika, ami a zajokból ítélve éppen akkor volt születőben (a játékos hallhatóan jó néhányszor ledobta a ceruzáját és ez 8 évnyi rajzolás után egy összetéveszthetetlen zaj). Megnéztük a fürdőépületeket, meg még egy-két kedves utcát, aztán jött a fleischkäse meg egy kihagyhatatlan döner, ami ugyan kicsit drágább, de egy kicsit nagyobb is, mint idehaza.
Az esküvő, ami miatt tulajdonképpen megtettük a 976 kilométeres utat, nagyon szép volt és kedves, és kicsit kötetlenebb, mint amivel idehaza találkozni szoktunk, viszont azt az egyet nem tudom megbocsátani az egyébként cuki anyakönyvvezetőnek, hogy a szertartást Az érzelmek szigete című borzalmas tanmesével fejezte be. Viszont a Neuweier-kastélyban elfogyasztott, már említett dizájnebéd* kétségkívül életem egyik legbizsergetőbb étkezései közé fog tartozni még egy jó darabig. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a menüt átfutva egyik kedvenc követte a másikat: lazac, avokádókrém, spárga, epres tiramisu, és az ezentúl imákba foglalandó rebarbarasörbet. A főételt, ami amúgy marhasült volt, csak azért nem emelném ki, mert szerintem némileg sósra sikerült, a vörösbor, amit meg hozzá adtak, nem ízlett.
Szóval minten nátyon szép, minten nátyon jó volt, csak legközelebb repülővel megyünk és több időre, és előtte lecsekkoljuk tíz év átlaghőmérsékleteit és csapadékmennyiségeit.
P.S.: A hazaút kétségkívül egyik legmókásabb elfoglaltsága (a barkochbán kívül) a rendszámok olvasgatása volt. Egyetlenegyre emlékszem, de az a STASI 999 volt, egy fekete autón. Német humor, hiába.
*Ezt a nevet találtam ki arra, amikor kis adagokat hoznak nagy tányéron. Nem voltak olyan kicsi adagok egyébként, sőt, nekem külön tetszett, hogy nem a kipukkadás határán, hanem éppen jóllakva távoztam a helyről.
Baden-Badent valószínűleg szebbnek találtam volna, ha a bibliai méretű esőzés nem oldja fel a ragasztórétegeket és lyukasztja ki végleg a tornacipőmet, de a Stiftskirchét így sem tudom szavakkal leírni. Félelmetesen szép volt. Nem túl nagy gótikus templom, a falakon kis aranyozott fogadalmi képek, égigérő faragott kő szentségtartók, és persze a méretes barokk oltár, halálfejekkel, ágyúgolyókkal, csak szépen, teátrálisan. És persze vaksötét meg orgonamuzsika, ami a zajokból ítélve éppen akkor volt születőben (a játékos hallhatóan jó néhányszor ledobta a ceruzáját és ez 8 évnyi rajzolás után egy összetéveszthetetlen zaj). Megnéztük a fürdőépületeket, meg még egy-két kedves utcát, aztán jött a fleischkäse meg egy kihagyhatatlan döner, ami ugyan kicsit drágább, de egy kicsit nagyobb is, mint idehaza.
Az esküvő, ami miatt tulajdonképpen megtettük a 976 kilométeres utat, nagyon szép volt és kedves, és kicsit kötetlenebb, mint amivel idehaza találkozni szoktunk, viszont azt az egyet nem tudom megbocsátani az egyébként cuki anyakönyvvezetőnek, hogy a szertartást Az érzelmek szigete című borzalmas tanmesével fejezte be. Viszont a Neuweier-kastélyban elfogyasztott, már említett dizájnebéd* kétségkívül életem egyik legbizsergetőbb étkezései közé fog tartozni még egy jó darabig. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a menüt átfutva egyik kedvenc követte a másikat: lazac, avokádókrém, spárga, epres tiramisu, és az ezentúl imákba foglalandó rebarbarasörbet. A főételt, ami amúgy marhasült volt, csak azért nem emelném ki, mert szerintem némileg sósra sikerült, a vörösbor, amit meg hozzá adtak, nem ízlett.
Szóval minten nátyon szép, minten nátyon jó volt, csak legközelebb repülővel megyünk és több időre, és előtte lecsekkoljuk tíz év átlaghőmérsékleteit és csapadékmennyiségeit.
P.S.: A hazaút kétségkívül egyik legmókásabb elfoglaltsága (a barkochbán kívül) a rendszámok olvasgatása volt. Egyetlenegyre emlékszem, de az a STASI 999 volt, egy fekete autón. Német humor, hiába.
*Ezt a nevet találtam ki arra, amikor kis adagokat hoznak nagy tányéron. Nem voltak olyan kicsi adagok egyébként, sőt, nekem külön tetszett, hogy nem a kipukkadás határán, hanem éppen jóllakva távoztam a helyről.
20130308
Mozgóképeket illetően
Múltkor írtam arról, hogy mennyire elvarázsolt már megint a Murakami, konkrétan ekkor a Norvég erdő című könyvére gondoltam, ami olyan tipikus M.H.-s bús-szerelmes-halálos történet. Tegnap rávettem magam, hogy megnézzem a filmet, előre szólok, nem volt jó döntés. A könyv lényege pontosan az, hogy az emberi drámák nem úgy játszódnak le, hogy random üvöltünk és közben vonósnégyesek visítanak a háttérben (teszem hozzá, én, aki aztán végképp nem rajongok a kortárs komolyzenéért, a film soundtrackjét különösen izgalmasnak találtam), ezt meg a kedves rendező mintha elfelejtette volna.
Ráadásul - de hát nem hibáztatom, végül is férfi - megesett vele (mármint a rendezővel) az az apró katasztrófa, hogy ő csak az egyik lányba szeretett bele. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nem a vicces, okos, szép, szexuálisan "felvilágosult" (helló, 1968!), és ugyebár - ténylegesen, pszichológiai értelemben - normális Midori az, hanem az elérhetetlen, (ettől?) különleges, magába zárkózó, mélységesen depressziós, szűzies (vagy olyasmi) Naoko. Ja, meg bármennyire is eszméletlenül szép a fényképezése, meg úgy egyáltalán a japán tájak, ettől még nem lesz jó egy film. Igazából erre most legalább annyira mérges vagyok, mint a Less than Zero-ra, és akik valaha hallottak engem a Harry Potter-filmek védelmében beszélni, azok tudják, hogy én aztán liberális vagyok az adaptációk területén.
Meg megnéztem végre a The Perks of Being a Wallflower-t is, amiről nem tudom, hogy merjek-e írni, kicsit mélyen érintett, és indokolatlanul sokat pityeregtem rajta. Utoljára évekkel ezelőtt volt ilyen, akkor a Cinema Paradiso-val.
Ándzseló
Annyi kis hülyeség összegyűlt, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Menjünk visszafelé, talán úgy könnyebb.
A boltban nőnap alkalmából vörös rózsát osztogattak; miután túltettem magam azon, hogy mennyire mellélőtt az ötlet kitalálója a színnel, sütöttem egy adag mediterrán csigát, persze escargot-ról szó sincs, a receptet a Sütidobozban találja, akit érdekel. Egész délután furcsa sárga fény borította be a lakást, de az udvart is, kicsit olyan volt, mint egy hetvenes évekbeli film, amiben meztelen lányok szaladgálnak a margarétával borított mezőkön. Aztán hihetetlen gyorsasággal besötétedett. Mondhatnám, hogy napok óta csak a dolce far niente megy, de sajnos annyira nem dolce, mert dolog az lenne, csak kedv és energia nincs.
Szintén a mai napon sikerült életem második zavarbejtő találkozását (a továbbiakban ZT) lezavarni a főbérlőnkkel. A történet annyi, hogy neki ide érkeznek a kft-je levelei, ezért kb. havonta egyszer becsönget, de még csak be se jön, szóval semmi zaklatás jellege nincsen. Az első ZT során szimplán nem ismertem fel, és azt hittem, ő is közvélemény-kutató, mint az előző este becsöngető férfi. Egyetlen mentségem, hogy az első ZT-t megelőzően mindössze egyszer találkoztunk, akkor is kb. öt percre. Szóval, kétszer csöngetett (az elsőnél még ott volt bennem a remény, hátha távozik), ajtót nyitottam a katicabogár-nadrágomban és a lisztfoltos sötétkék pulcsimban, és több másodpercnyi mimikai bravúrral sikeresen a tudtára adtam a jó napot és a ja, nem aludtam között, hogy áhhá, tudom már, ki vagy.
A második ZT kicsit pikánsabbra sikerült, ugyanis pontosan az első csengetéssel egyidőben léptem ki a zuhany alól. Ó, biztosan közvélemény-kutató, majd elmegy (érzitek az eposzi elemeket), második csöngés, ó, nem ez a főbérlő, jaj, pucér vagyok, és ráadásul biztosan kihallatszik a Klasszik Rádió, tudja, hogy itt vagyok, mi a fenét gondolhat. Főbérlő azonban nem ijedős fajta, bejött kulccsal, én zárt ajtón keresztül bocsánatot kértem, ő kérdezte a leveleket, nem voltak, zsupsz, kezét csókolom, már záródott is a bejárati ajtó. Nem tudom, mivel lehetne megkoronázni mindezt, de már előre készülök lélekben a Kétszer Csöngető Emberre.
Szerdán tévedésből megjártam a budai hegyeket, a zsibongó kisiskolásokról (meg egyébként mostanában úgy minden második dologról) regények kezdőmondatai jutottak eszembe, amik nyilván arra vannak desztinálva, hogy sose legyenek megírva. Hazafelé a hatos villamoson meghallgattam a 9 hónapos terhes cigánylány meséjét, akinek Angelo lesz a fia neve.
Fiú: Hű, hát én pedig azt hittem, nekem előbb lesz gyerekem, mint neked.
Lány: Hát.
Fiú: Hány éves is vagy?
Lány: Tizenhét.
Fiú: Na, hát én meg tizennyolc.
A boltban nőnap alkalmából vörös rózsát osztogattak; miután túltettem magam azon, hogy mennyire mellélőtt az ötlet kitalálója a színnel, sütöttem egy adag mediterrán csigát, persze escargot-ról szó sincs, a receptet a Sütidobozban találja, akit érdekel. Egész délután furcsa sárga fény borította be a lakást, de az udvart is, kicsit olyan volt, mint egy hetvenes évekbeli film, amiben meztelen lányok szaladgálnak a margarétával borított mezőkön. Aztán hihetetlen gyorsasággal besötétedett. Mondhatnám, hogy napok óta csak a dolce far niente megy, de sajnos annyira nem dolce, mert dolog az lenne, csak kedv és energia nincs.
Szintén a mai napon sikerült életem második zavarbejtő találkozását (a továbbiakban ZT) lezavarni a főbérlőnkkel. A történet annyi, hogy neki ide érkeznek a kft-je levelei, ezért kb. havonta egyszer becsönget, de még csak be se jön, szóval semmi zaklatás jellege nincsen. Az első ZT során szimplán nem ismertem fel, és azt hittem, ő is közvélemény-kutató, mint az előző este becsöngető férfi. Egyetlen mentségem, hogy az első ZT-t megelőzően mindössze egyszer találkoztunk, akkor is kb. öt percre. Szóval, kétszer csöngetett (az elsőnél még ott volt bennem a remény, hátha távozik), ajtót nyitottam a katicabogár-nadrágomban és a lisztfoltos sötétkék pulcsimban, és több másodpercnyi mimikai bravúrral sikeresen a tudtára adtam a jó napot és a ja, nem aludtam között, hogy áhhá, tudom már, ki vagy.
A második ZT kicsit pikánsabbra sikerült, ugyanis pontosan az első csengetéssel egyidőben léptem ki a zuhany alól. Ó, biztosan közvélemény-kutató, majd elmegy (érzitek az eposzi elemeket), második csöngés, ó, nem ez a főbérlő, jaj, pucér vagyok, és ráadásul biztosan kihallatszik a Klasszik Rádió, tudja, hogy itt vagyok, mi a fenét gondolhat. Főbérlő azonban nem ijedős fajta, bejött kulccsal, én zárt ajtón keresztül bocsánatot kértem, ő kérdezte a leveleket, nem voltak, zsupsz, kezét csókolom, már záródott is a bejárati ajtó. Nem tudom, mivel lehetne megkoronázni mindezt, de már előre készülök lélekben a Kétszer Csöngető Emberre.
Szerdán tévedésből megjártam a budai hegyeket, a zsibongó kisiskolásokról (meg egyébként mostanában úgy minden második dologról) regények kezdőmondatai jutottak eszembe, amik nyilván arra vannak desztinálva, hogy sose legyenek megírva. Hazafelé a hatos villamoson meghallgattam a 9 hónapos terhes cigánylány meséjét, akinek Angelo lesz a fia neve.
Fiú: Hű, hát én pedig azt hittem, nekem előbb lesz gyerekem, mint neked.
Lány: Hát.
Fiú: Hány éves is vagy?
Lány: Tizenhét.
Fiú: Na, hát én meg tizennyolc.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)