Azért írok ide valami rendeset is. Ma például évek után először rávettem magam, hogy elmenjek fogorvoshoz. Mondjuk ehhez valószínűleg annak is köze volt, hogy szimplán nem bírtam tovább a fájdalom miatti nemalvást. Az ügyeleten mindenki nagyon kedves volt, a közel-keleti (de simán lehet, hogy indiai vagy pakisztáni) fiatal orvos különösen, bár nem mindig értettem, mit mond a cuki kis akcentusával. Amikor viszont itthon utánanéztem a gyökérkezelés hogyanjának és mikéntjének, az egy csöppet elrettentett attól, hogy még egyszer betegyem a lábam egy rendelőbe, de majd meggyőzőm magam muszáj alapon. És azt ugyan mondta a kedves doktor úr, hogy rossz ízű á váttá, amit utolsó mozzanatként a fogamba nyomott, viszont azt nem, hogy még órákkal (és számos öblítéssel) később is mindent keserűnek fogok érezni a Cserpes joghurton kívül. A túlérett banánt is. Az agonizálást most már abbahagyom, inkább örülök a vénasszonyok nyarának - a New Yorkerben heherésző tinilányok szerint különben is azért motozta meg őket a biztibácsi és engem meg nem, mert mi fiatalok vagyunk. Jó, mondjuk hozzászokhattam volna már, hogy az apai ágról örökölt arisztokratikusan nevetségesen hosszú orrnyereg és ovális arc némileg öregíti az embert, helló, tizenévesen elfogyasztott alkoholos italok.