Az óvónénim volt az, aki felfedezte, hogy milyen ügyesen rajzolok, és ő buzdította a szüleimet arra, hogy rajz tagozatos osztályba írassanak. Nagyon-nagyon szerettem, mert kedves volt és okos. Ha rajta múlik, lehet, hogy még a középiskolát is művészetközelben töltöm, de ha ezen elkezdek gondolkodni, annak nem sok jó vége lesz: elszomorítana, hogy úgy érzem, kihagytam egy fontos lehetőséget, de az is eszembe jutna, hogy nem ismertem volna meg egy pár nagyon-nagyon fontos embert. Szóval valamit valamiért. Vagy nemtom. Nem is emiatt született ez a bejegyzés, hanem csak azért, mert megnyugvással tölt el, hogy az óvónénim (akivel néhány hete ismerősök vagyunk facebookon) és én még most is jókat tudnánk beszélgetni. Az alapján legalábbis, amit ma megosztott, meglehetősen hasonlóan gondolkodunk jó pár dologról.