Morzsák #943671251

Villámcsapásként ért a felismerés (így az állásinterjú előtt egy órával), hogy nekem tulajdonképpen nincsenek ofisz-kompatibilis ruháim. Sóhaj, vad bölcsészévek.

Az IT Crowd c. sorozatban élek néhány napja, bár azt nem tudom, hogy vajon abban is sütött-e a lány pitét a srácoknak, akik ezen őszintén meglepődtek.

Mivel a kedves informatikus főnökeim (nem a pités fiúk) mindent letiltottak az internetekből a Wikipédián és a Google-ön (meg az intraneten) kívül, ezért mostanában nagyokat művelődöm, ha elfelejtek könyvet vinni. Ma Horthy Miklós, a holokauszt és a női SS-felügyelőtisztek volt a téma, de múlt héten pl. Hitlerről meg a belső köreiről olvastam. Nyilván némileg Berlin hatása, hogy pont ezeket választottam, de majd jövő héten utánanézek más tömeggyilkosoknak is, ígérem. Ja, meg még három hete elmerültem a Mitford-lányok történetében, ami eléggé kötődik fentiekhez, meg korban is ugyanaz, de hát az egy lányregény, meg kalandregény is. 
 

Kertek, parkok

Kéne írnom egy hosszú és izgalmas bejegyzést Berlinről, de sajnos úgy átrohant rajtam az a város, hogy komolyan sok mindenről nincsenek emlékeim. Persze a kötelező körök megvoltak, meg azokon kívül nagyon sok minden, de megfogadtam, hogy legközelebb ősszel megyek (az nem is kérdés, hogy vissza kell menni). Részben azért, mert a meleg az én kriptonitom, másrészt pedig az utolsó napon szemerkélt, és szürke fényben sokkal szebb volt az egész város. Viszont akkor a nagy beszámoló helyett, ami majd azért elkészül, álljon itt ez a kép annak az estének az emlékére, amikor életemben először komolyan jól éreztem magam futás kocogás közben:

Morzsák #84735240335

Búgnak a kertben a gerlék. Semmi sem emlékeztet ilyen erősen a gyerekkori, nagyszülőknél eltöltött nyaralásokra. Na jó, talán még a sárga erkélyüvegen átsütő napfény szaga.

Amikor két másodperc különbséggel kétszer dudál egy kamion a füledbe, azt hiszed, egy atombomba robbant a fejedben.

Szociálisan érzékeny napokat tartok: összetört szívű leányokat segítek meg hobbipszichológusi képességeimmel (állítólag elég jól csinálom, I'm a good listener, baby), Fedél Nélkült veszek drágán, és az abortuszról vitázom könnyekig menően.

Azon nincs mit csodálkozni, ha két napnyi Mad Men-maraton után csak és kizárólag medencés bulikban koktélozó, kissé erőszakos férfiakkal álmodom?

Hot Summer

Hot Summer by opiumpipa featuring a summer fedora

Vagy Tibetbe

Az utazás eddig (számomra) ismeretlen előnyét ma reggel, a mérlegre állva sikerült konstatálnom: mínusz két kiló, a dizájnebéd és a wurst meg leberkäse-menü ellenére. Na persze Dél-Németországnak megvannak a maga szépségei eme utóbbi két említett kulináris finomságon kívül is. Például a szállástól öt méterre effektíve a Rheingold díszlete várt minket: zöld tó, kis vízesés, barlang a vörös sziklafalban, burjánzó növényzet és enyhe madárforgalom (egy visszajáró gémet láttunk csak, de ő nagyon barátságosnak tűnt, csak egy kicsit félénk volt).

Baden-Badent valószínűleg szebbnek találtam volna, ha a bibliai méretű esőzés nem oldja fel a ragasztórétegeket és lyukasztja ki végleg a tornacipőmet, de a Stiftskirchét így sem tudom szavakkal leírni. Félelmetesen szép volt. Nem túl nagy gótikus templom, a falakon kis aranyozott fogadalmi képek, égigérő faragott kő szentségtartók, és persze a méretes barokk oltár, halálfejekkel, ágyúgolyókkal, csak szépen, teátrálisan. És persze vaksötét meg orgonamuzsika, ami a zajokból ítélve éppen akkor volt születőben (a játékos hallhatóan jó néhányszor ledobta a ceruzáját és ez 8 évnyi rajzolás után egy összetéveszthetetlen zaj).  Megnéztük a fürdőépületeket, meg még egy-két kedves utcát, aztán jött a fleischkäse meg egy kihagyhatatlan döner, ami ugyan kicsit drágább, de egy kicsit nagyobb is, mint idehaza.

Az esküvő, ami miatt tulajdonképpen megtettük a 976 kilométeres utat, nagyon szép volt és kedves, és kicsit kötetlenebb, mint amivel idehaza találkozni szoktunk, viszont azt az egyet nem tudom megbocsátani az egyébként cuki anyakönyvvezetőnek, hogy a szertartást Az érzelmek szigete című borzalmas tanmesével fejezte be. Viszont a Neuweier-kastélyban elfogyasztott, már említett dizájnebéd* kétségkívül életem egyik legbizsergetőbb étkezései közé fog tartozni még egy jó darabig. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a menüt átfutva egyik kedvenc követte a másikat: lazac, avokádókrém, spárga, epres tiramisu, és az ezentúl imákba foglalandó rebarbarasörbet. A főételt, ami amúgy marhasült volt, csak azért nem emelném ki, mert szerintem némileg sósra sikerült, a vörösbor, amit meg hozzá adtak, nem ízlett.

Szóval minten nátyon szép, minten nátyon jó volt, csak legközelebb repülővel megyünk és több időre, és előtte lecsekkoljuk tíz év átlaghőmérsékleteit és csapadékmennyiségeit.



P.S.: A hazaút kétségkívül egyik legmókásabb elfoglaltsága (a barkochbán kívül) a rendszámok olvasgatása volt. Egyetlenegyre emlékszem, de az a STASI 999 volt, egy fekete autón. Német humor, hiába.



*Ezt a nevet találtam ki arra, amikor kis adagokat hoznak nagy tányéron. Nem voltak olyan kicsi adagok egyébként, sőt, nekem külön tetszett, hogy nem a kipukkadás határán, hanem éppen jóllakva távoztam a helyről.