Véletlen #2

Pedig nincs is ősz.

Ssshhhh

Köttbullar

Amint beálltam a sorba, azonnal beugrott, miért nem szeretek én olyan nagyon az ún. húsgolyómánia idején az Ikeában enni. Nevezett esemény ugyebár azt takarja, amikor mindenki kedvenc bútoráruháza okos megfontolással nevetséges 200 forintért vágja hozzá kedves vevőihez a svéd húsgombócokat körettel-mártással, mindez pedig nyilván becsalogatási céllal történik, de ezt most talán hagyjuk is, ez nem egy marketing-blog. Ami biztos: előbb-utóbb Budapest egész lakosságához eljut a hír, és az akció ideje alatt hatalmas sor áll egész nap az étteremben. Most érkeztünk el az én (képletes) hasfájásaimhoz, amikre az első mondatban utaltam. Ilyenkor ugyanis - igen, leírom - minden bunkó prolit összehord a szél, aki amúgy még életében nem tette be a lábát ide. Most leszögezném, hogy az Ikeába nem-járást nyilvánvalóan nem tartom megvetendő emberi tulajdonságnak, viszont nekem elég természetes, hogyha számomra ismeretlen helyen járok, akkor megpróbálok tájékozódni (pl. olvasom a kiírásokat), és illően viselkedni (pl. nem bőgök, mint egy tehén). Ha pedig valaki mindezekre képtelen, az úgy istenesen előhozza belőlem az elitista sznobot, ld. ezt a bejegyzést.

Szóval, előttem három barátnő állt egy kisgyerekkel, ők inkább a butanő kategóriába tartoztak, naná, persze, hogy elbírtok ketten három tálcát (a harmadik leült a kislánnyal), nekem végül is mindegy. Mögém viszont a fent említett típus három példányának sikerült beslisszolnia, papa-mama-tinisrác összeállításban. Amikor a fiú meglátta a sort, unott képpel és még unottabb hangon (bár némileg poénkodva) megkérdezte, nem mehetnének-e a Burger Kingbe, mire anyu egy víziló állhatatosságával közölte, hogy: nem! Ebben a "nem"-ben pedig minden benne volt: hát mit képzelsz magadról fiacskám, majd ezerforintos burgereket teszel az arcodba, amikor kéccáz a húsgolyó, hát erre neveltelek, ezt is biztos apádtól tanultad. Amikor három tálcára rányomorítottak öt tányér húsgolyót meg legalább négy süteményt, az első jóhiszemű gondolatom az volt, hogy biztosan van még velük társaság, csak a többiek elmentek lefoglalni a jó helyeket, hát nehogy már ne legyen kilátás a rendelőintézet tetejére. A második, gonoszabb pedig, hogy anyu táskája egy Tupperware-készlettel van tele - de hogy mi lett velük, azt sajnos nem fogjuk megtudni, mert annyira azért nem érdekeltek, hogy követtem volna további lépéseiket. Ja, a képen nem húsgolyók vannak, hanem a svédek egy másik büszkesége, Alexander Skarsgård.

Nemnem

Valahányszor meglátom ezt a két mondatot, mindig az jut eszembe, hogy mennyire nem tudok egyetérteni vele. És nyilván nem azért, mert akkora nagy kebelbarátja lennék a hatalmasoknak. 

Ki gondolta volna, hogy ebben a blogban valaha szerepelni fog a politika címke?

Olvadás

A tegnapi picsogás után örömmel konstatálhatjuk, hogy már csak két vizsgám van hátra, emellett meglehetősen furcsa egybeesésnek tartom, hogy a Gossip Girl-ben is férjhezmenetel van meg ugye a valóságban is (és amennyire örülök az utóbbinak, annyira nem értem az előbbit). Teljes erejével rámtört az esküvő-láz egyébként: egyrészt megnéztem ezekből kb. ötöt egyhuzamban, másrészt engem is kerget egy bizonyos szinten a gondolat, hogy milyen lenne az én megházasulásom. Momentán legalább annyira black-out van a fejemben a dologról, mint amikor legutóbb nem jutott eszembe, hogy a Santa Maria in Trastaverében volt az a bizonyos pávás faragvány. Mindezek mellett persze elszomorít a tény, hogy a hó mindig elolvad egy nap alatt, még itt a Majdnemvidéken is, viszont a gondolkodásom összetettségére határozottan jó hatással volt az új Sherlock Holmes-film (ne higgyetek a fújolóknak, határozottan jó lett) - hogy A bárányok hallgatnak olvasása milyen változásokat von maga után, az eddig még nem derült ki. Bon Iver-t meg azért szeretem hallgatni, mert kellemes, nyugtató és nagyon sok hallgatás után sem értem az elvonyított szövegeik kilencvenhat százalékát, ami tanulás mellett tökéletes.