Ülök a TO-n, mellettem kb. tíz sorstársam vár a tanulmányi előadókra a kis előtérben. A levegő nem fülledt, nyitva van minden lehetséges ablak, ráadásul nem is vagyunk sokan. Három-négy németes beszélget: az egyik lány panaszkodni kezd arról, hogy ő bizony már harmadszor jön vissza a mai napon, mire egy jellemzően terpeszkedő srác fanyar mosollyal közli, hogy akkor aztán szép napja lehet. Most már kíváncsian várom a folytatást: a lány elmondja, hogy abszolutóriumot akart kiállíttatni, de egyetlen kreditje hiányzik a 180-ból, úgyhogy beszélnie kellett egy tanárral, hogy utólag felvehessen egy tárgyat. És most beadandót kell írnia, és nem tud csak a jövő heti záróvizsgára készülni, és ez milyen szörnyű.
A fiú javaslata lep meg: mi lenne, ha valahonnan, valamely mágikus úton csak úgy odaröppenne az az egy kredit, hát hogy lehet ilyen csökönyös ez a rendszer, meg egyébként is, ő leszarja ezt az egészet. A lánytól, aki feldúltan elmesélte a történetét, vállveregetve megkérdeztem volna, hogy édesszívem, meddig tartott volna összeadni az ötödik félév végén az indexedbe beírt félévnyi kreditadagokat. Azt, hogy esetleg az etr-ben megkeresse ugyanezt, már fel sem mertem volna hozni. A fiúnak meg lenyomtam volna a torkán egy közeli széket szívesen elmagyaráztam volna, hogy ez itt nem a beach, ahol a szörfösnadrágjában ő a kiskirály, hanem ez egy egyetem (urambocsá', az ország első egyeteme), ahol vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani. Ezek után egy másik srác, aki közölte, hogy ő bizony hetedéves BA-s, és jól elvan, már meg sem tudott igazán lepni.
És még rohadt meleg is van. Kellett nekem kimozdulni a jó kis hűvös lakásból.
És még rohadt meleg is van. Kellett nekem kimozdulni a jó kis hűvös lakásból.