A szüleim szobájának nagy részét két összetolt heverő foglalta el. Ezekkel szemben állt a monstre szekrénysor, benne örökké furcsa szagú, tükrös falú bárszekrénnyel. A jobb sarokban tévé, a másik oldalon kávézóasztal és két fotel. A heverők mellett pedig két kicsi éjjeliszekrény: többnyire ezeken hevertek apa és anya aktuális olvasmányai. Ez apa esetében általában valami nagyon felnőttes krimi vagy kalandregény volt, anya pedig hol romantikus regényeket, hol tudományos köteteket tartott maga mellett. Anya könyvei gyakrabban cserélődtek, apáé ritkábban; anya szeretett könyvtárba járni, apa meg szeretett teniszt nézni az Eurosporton. Emlékszem, amikor nagyobbak lettünk, és túl sokáig húztuk az estét, de a szüleink még persze ébren voltak, mi mentünk át anyához esti puszit adni. Ekkor ő már a takaró alá bújva olvasott hosszú hálóingében, az éjjeli lámpa vajszínű buráján átszűrődő lágy fénynél. És én is pont olyan akartam lenni, mint ő.
Életem első emlékezetes könyvei – ez talán nem olyan meglepő a generációmban – mesekönyvek voltak. Hetvenhét magyar népmese, Az ezeregyéjszaka meséi, Andersen, Grimm, Hauff legszebb meséi… Emlékszem, egy egészen vékony, szinte csak füzetkének nevezhető Csipkerózsika-kötet volt a kedvencem: ebben valószínűleg elég nagy szerepet játszott a csodaszép, szőke királylány (bár szőke hajra sosem vágytam), meg a gyönyörűen megrajzolt ruhái. Ennyi, ilyen könnyedén elcsábítható voltam; méghozzá annyira, hogy a végén már kívülről fújtam a mesét, és mire általános iskolába kerültem, már folyékonyan tudtam olvasni (néhány évvel később pedig már szinte versenyeztem édesanyámmal, hogy ki végez gyorsabban egy kötettel: tekintve, hogy neki általában csak esténként volt ideje olvasni, ez nem volt annyira fair játék, de ezt akkor még nyilván nem láttam át).
Most mégsem ezekről a könyvekről szeretnék bővebben írni, mert ezeket talán mindenki elég jól ismeri. A királylányos mesék romantikus illúziókkal tömték tele a fejem, viszont a szüleim vigyáztak arra is, hogy felkészüljek az élet komolyabb dolgaira, ami a mesebeli naplementébe ellovagolás és hétországra szóló lakodalom után következik: nevezetesen a családalapításra. Sosem próbálták megetetni velem a méhecskés vagy gólyás történetet az utódnemzéssel kapcsolatban, helyette viszont megajándékoztak a Peti, Ida és Picuri című skandináv képregénnyel. A történet nagyon egyszerű: a kb. tízéves Peti és tizenkét éves Ida anyukája teherbe esik, és innentől aztán megindul a kérdezősködés a gyerekek részéről. Hogyan lesz a kisbaba? Hogy fog onnan kijönni? Odabent is kakil? Aztán, amikor Picuri végre megérkezik, jön a gyermeki féltékenykedés, a végtelen sírás miatti álmatlan éjszakák, és a tartalmas pelenkák horrorvilága.
A könyv mai napig ott figyel a polcomon, bár finoman szólva viharvert állapotban: gyakorlatilag lapjaira esett szét, annyit lapozgattuk a húgommal. Ami a babacsinálást illeti, nem kell még csak szoftpornóra sem gondolni, a legvadabb illusztráció nem apa és anya szívecskékkel körülvett összebújása, hanem inkább Picuri születése. Emlékszem, rengeteget nézegettem azt a három képkockát, amin a baba végre kibújik ebbe a csúnya, hideg világba a jó kis meleg anyaméhből. Igazából hálás vagyok a szüleimnek, amiért igen korán a kezembe nyomtak egy ilyen típusú „felvilágosító kiadványt”: valószínűleg erre azért is szükség volt, mert kétévesen már lelkesen nyaggattam őket a húgom érkezését illetően. Ami pedig a kötet későbbi mentális fejlődésemre gyakorolt hatását illeti, azt hiszem, elég normálisan gondolkodom a szexről, a családról, meg a gyerekekről, szóval félre a prüdériával, Peti, Ida és Picurit minden háztartásba! :)