Na, akkor most már tényleg, végleg vége van. Mármint... egy frászt. Rákérdezett valaki a közelmúltban, hogy most akkor végre már elkezdem a nagybetűst, meg ilyenek, de közölnöm kellett vele, hogy nem, én még mindig nem arra hajtok, hanem egy másik diplomára. Merthogy annyira könnyedén ma már nem adják azt az öt évet (nem mintha az könnyebb lett volna, sőt, szigorlatok, pfű, most akkor egyperces néma nemirigylés következik a felsőbbévesek felé). Viszont furcsa volt úgy kilépni az egyetem kapuján, hogy valószínűleg szeptembertől akkor megint ide járhatok, de most éppen gondtalan lehetek, és nem azzal kell kelnem holnap ma reggel, hogy először is végiggondolom, hány órám van még tanulni. Hogy vége bűntudat nélkül foghatom a kezembe a Királyok csatáját meg A csendes amerikait. Hogy felszabadultan tudok végignézni egy rajzfilmet (lábjegyzet: Tangled, iszonyatosan vicces, nézzétek meg, a lány aranyos, a fiú helyes, a házikaméleon cuki, mi kell még?). A nyár az ugyan nem annyira az én műfajom, de a lakás jó hűvös, és mindig van valahol egy kis árnyék, ami befogad.